Merhaba!
Üdvözlet újra innen a napfényes
Törökországból:) Utoljára ott tartottam hogy hazaérkeztünk Kappadókiából, és
most látom milyen baromi hosszú lett az a bejegyzés, le a kalappal annak aki
végigolvasta;) Utána másnap, kedden beindult az új rendszer, ami azt jelenti
hogy most, hogy lement a teknős szezon, új beosztásunk lett. Délelőttönként
szemetet szedünk a tengerparton (olyan színem lett 3 nap alatt hogy nem igaz),
majd ebéd, utána pedig workshop (vagy török nyelvlecke kétszer egy héten). De
fogunk néha üvegházban is dolgozni meg különböző programokra menni amiket mi
szervezünk, szóval elég rugalmas. A mostani workshop-okon például a jövő heti színházas előadásunkra készülünk amit egy oviban adunk elő, és egy
sportnap is tervbe van véve a közeljövőben a helyi iskolásoknak. Na de arról
majd a következő bejegyzésben, amikor már megejtettük a dolgot:)
Szóval ez alapján a rendszer
alapján teltek a hétköznapjaim múlt héten, egészen szombatig, amikor is útra
keltem 3 projektbeli társammal együtt. A konyai on-arrival traning-en
megismertünk csomó másik önkéntest, és úgy döntöttük meglátogatjuk őket
Gaziantep-ben, ami Mersintől kb. 300 km van keletre, és 50 km-re északra Szíriától.
Már az odaút is vicces volt, mivel a lányok kinéztek az interneten egy busztársaságot,
amivel meglátogathatunk egy másik várost, és onnan továbbutazhatunk Antep-be.
Annak ellenére hogy az internet még azt mondta van szabad hely, a buszállomáson
természetesen kiderült hogy nincs (Törökország…), és a legkorábbi busz is több
óra múlva indul. Persze angolul senki sem beszél, de kóválygásunk közepette
találtunk valakit, aki azt mondta hogy megy egy busz fél 10-kor, ugyanazért az
árért mint amit eredetileg akartunk. Hát az árból nem is, de az időből sikerült
alkudni, 9-kor beszálltunk egy kis minibuszba az autóbusz állomás mögötti
parkoló mögötti kis utcában, jegyet nem kaptunk, a kisbusz csomagtartójában
pedig több 10 kiló mandarin (török szokás szerint megkínáltak de egyelőre nem
mertem megenni). Nem hittem volna hogy mire megérkezek megmarad az összes
szervem, de így lett, úgyhogy a gaziantepi önkéntesekkel előre megbeszélt este
fél 7 helyett már fél 1-re ott voltunk. Szerencsére rugalmasak voltak és fél
óra múlva már ki is értek, bebuszoztunk a városközpontba, megölelgettük Konya
óta nem látott pajtiainkat, majd elmentünk sétálni a városba. Este egy szír
étteremben vacsiztunk vagy 15-en, aztán visszavonultunk a főhadiszállásra inni
egy sört. Meg egy kis vodkát amit a hűtőben találtunk.
Gaziantep vára
Gyerekek és madár egy fotón, tökéletes:)
Életkép
Másnap Gergővel, az egyik gaziantepi önkéntes sráccal úgy döntöttünk elmegyünk Halfeti-be, egy másfél órára lévő városba, ami vízalatti városáról híres. 10-re indulásra készen álltunk, és miután másfél óra alatt kiszenvedtük magunkból hogy most akkor menjünk vagy nem, stoppal vagy busszal meg amúgy is, úgy döntöttünk lemegyünk a központi buszállomásra, hátha. Szokás szerint betuszkotak minket valami 20 személyes kisbuszba 25 török mellé, ment az egyeztetés ezerrel, végül elindultunk délben, de azt sem tudtam hova, mennyiért, és hogy mikor érünk oda. 1 óra alatt megérkeztünk Bicerik-be, onnan átszálltunk egy még kisebb buszba, és további fél óra után megérkeztünk Halfetibe. Mikor lenéztünk a hegyről és megláttuk az Eufráteszt a hegyek között, már tudtuk hogy jól döntöttünk. Nemcsak a látvány, de a tudat is hogy egy ilyen történelmi folyó partján lehetünk... Sétáltunk egy kicsit a parton, majd - ha már elszenvedtük magunk eddig - felszálltunk egy hajóra, hogy megnézzük az elsüllyedt várost és a környező tájat. Hát bőven megérte a 10 lírát, de beszéljenek helyettem a képek:)
Bocsánat hogy belerondítok a látványba:P
A gyönyörű Eufrátesz és a gyönyörű hegyek
Elsüllyedt város közelről (a mecset többi része a víz alatt)
Igen, jól látod, van egy hajóm
Muszáj volt
Az utat visszafelé félig stoppolva tettük meg pisztáciaültetvények között, majd este egy rövid közös üldögélés után megbeszéltük közösen, hogy másnap 9-kor találkozunk a könyvtár előtt, és irány Mersin.
Mondanom sem kell hogy ez türkish 9 óra volt, szóval fél 11-re szedtük össze teljes létszámban egymást. De mind megvoltunk, úgyhogy kezdődhetett a stoppolás.
STOPPOLÁS
Anya ezt a részt ugord át kérlek:D Először is: 9-en voltunk, 4 fiú, 5 lány. 3-an magyar fiúk felosztottuk egymást közt a csapatokat, és megbeszéltük hogy bevárjuk egymást Mersinben, az autóbusz állomáson. A leküzdendő táv nagyjából 300 km, ami busszal 3,5-4 óra. Az én csapatomban a dán és a német lány volt, mi kezdtük a stoppolást, és 2 percen belül meg is állt az első autó. Fura érzés volt elszakadni tőlük, és elindulni a tök ismeretlen felé, hiszen nem is tudtuk merre megyünk majd, és mikor találkozunk újra. Kicsit drámainak hangzik mert csak egy pár órás út, de tényleg nagyon fura (és izgalmas) érzés volt.
Én naivan azt hittem hogy majd egy kocsival elmegyünk Adanáig, majd egy másikkal Mersinig, de persze nem így történt, így hát alant részletezem az állomásokat:D (Meg kell említenem, hogy keddtől péntekig az egyik legnagyobb török ünnepet, a Bayramot ünnepelték. Ennek kapcsán levágnak egy áldozati állatot (általában bárányt), és a nagy részét szétosztják a szegények között. Az ezt megelőző napokban iszonyat sok bárányt láttam, a csúcs alighanem a robogó hátuljára felkötött szerencsétlen (ámde élő) pára volt.)
- Az első autó elvitt a város széléig, átmentünk a kötelező körökön (honnan jössz, mit csinálsz itt, hogy tetszik Törökország stbstb. mint minden kocsiban, attól függetlenül hogy beszél-e a vezető angolul vagy sem).
- A második autó egy kisfurgon volt, ami egy autópálya leágazásig vitt el. Személy szerint ez volt a kedvencem, mert egy bárány is utazott velünk, amit egy rövid kitérő során tett ki sofőrünk:D
Lányok és hátul a kibukkanó bárányfej
- Amint kiszálltunk az előző autóból, még le sem tettem a cuccom, és már meg is állt a következő kocsi. Itt két srác vitt minket egy darabig, nem sokat utaztunk, de legalább elmondhattam honnan jöttem és mit csinálok itt, úgyis alig volt rá alkalmam aznap.
- A negyedik autót egy bácsi vezette, aki egy szót sem beszélt angolul. Az előnye az volt hogy egészen Adanáig vitt és vett nekünk kólát, a hátránya pedig az hogy mindenáron Ankarába akart minket vinni városnézésre.
- Az 5. autóra vártunk egy legtöbbet (3 perc), de a fiatal nő nagyon kedves volt, nemcsak hogy oda vitt minket Mersinbe ahova akartuk a városközpontba, de megadta a telefonszámát, hogy bármikor hívjuk ha kell valami.
Közben kiderült hogy 4 órás futamidőnkkel bőven elsők lettünk, a következő csapat utánunk 2 órával futott be, őket is ajtóig vitték (és még whiskey-t is kaptak útközben). Ellenben a 3. csapat csak este 8 után, 10 órás utazást követően került elő, és nem voltak valami vidámak:D Elmondásuk szerint össze-vissza kóvályogtak, legtöbbször teljesen rossz irányba, míg végül kikötöttek Adanában (az egy óra Mersintől), ahonnan is busszal jöttek tovább. Mindenki próbált együttérző lenni, de leginkább a hangos röhögés volt jellemző amikor kalandjaikat ecsetelték. Ezután a parton koccintottunk a sikeres stoppolásra, és hogy spóroltunk 30 lírát (már aki:D).
Este a parton
A következő napot túlnyomórészt a parton töltöttük napozással és fürdőzéssel, este városban bóklászással, éjjel parton iszogatással, majd másnap továbbmentek, én pedig itt maradtam hogy újra felvegyem a munka fonalát. Nem is történt semmi nevezetes csütörtök hajnalig, amikor is ránk szakadt az ég, ami tengerparton elég durva. Be is menekítettem Scooby Doo Junior-t az erkélyről, aki aztán hálából nem is hagyott aludni, folyton a takarót rángatta le rólam és az ágyamra próbált felugrálni. És ha már szóba jött, mutatok róla pár képet:P
Mindig mindent meg akar enni
Még akkor is, ha nagyobb mint a feje
Vagy mint ő maga
Most valószínűleg adománygyűjtést fogunk kezdeni házon belül az oltására, utána valaki hazaviszi. Nagyon játékos és okos, ha valaki leül a tengerparton, akkor egyből leül mögé az árnyékba és ás magának egy gödröt. Remélem nem veszett, mert amikor múltkor a strandon feküdtem ráugrott a fejemre és a fülemtől kezdve az államig mindent megpróbált leharapni.
Végezetül pedig jöjjön egy kép a török wc-ről, az alaturkáról:D
Amikor először megláttam a reptéren azt hittem a mozgássérülteknek van, de nem (nyugi, van angol WC is:P)
Na jó ez túl gusztustalan utolsó képnek, legyen inkább a szomszéd néni miközben az ablakot tisztítja.
Mindezt a 2. emeleten, és ez nem is a legdurvább tornagyakorlata (mire megtaláltam a Mission impossible zenéjét sajnos befejezte)
Jövő héten színházi előadás és angol nyelvlecke az oviban, készülünk rá ezerrel (még zenét is megtanultam vágni az ügy érdekében), fotókkal és részletekkel hamarosan!! (:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése