NAPI MENÜ

Na hol is tartottam…

Többen is kérdeztétek hogy tulajdonképpen mit is csinálok a nap 24 órájában, és igaziból ez egy logikus kérdés, szóval kezdem ezzel. Felkelek 10 körül, utána megreggelizek 11-ig, amikor is elkezdődik a workshop (ha elkezdődik, a törökök nem a pontosságukról híresek). A workshop-on megtervezzük mit csinálunk következőnek, konkrétan ezen a héten végig a pénteki verseny lebonyolítására készültünk (de erről mindjárt pár sorral lejjebb). Ez tart kb. 1-ig, de ez sincs kőbe vésve, utána ebéd, 4-től 6-ig pedig vagy török nyelvlecke, vagy parttisztítás. Eddig úgy jött ki a lépés hogy parttisztítás nem volt, de előbb-utóbb csak elkezdjük. Utána szabadidő, vacsi, és 9-kor megyünk monitorozni a tengerpartra, ami kb 1 körül ér véget. Ilyenkor 6,5-7 km-t sétálunk a parton teknősök után kutatva, bár kisteknősre már nincs esély. Ellenben annál több óriási döglött teknőst találtunk, amiket kivonszolunk a hullámtérből a homokba, megvizsgáljuk mi történt velük, aztán megjegyezzük hol vannak hogy majd nappal a biológusok megvizsgálhassák mitől pusztultak el. Legtöbbször lenyelnek valami műanyag cuccot, és ennyi pont elég ahhoz hogy meghaljanak:(

Sajnos sok ilyet találunk:(

Bár ez nem mindig vidám, azért a koordinátorok tudják hogy dobjanak fel minket. Néha játszunk valamit séta közben pihenésképp, vagy például tegnap az egyik koordinátor előrement pár száz métert, és hagyott nekünk pár üzenetet a homokba karcolva. Hát nem mindegyik volt teaparti mellé illő üzenet:D De vicces volt megtalálni őket ahogy mentünk előre:) Mielőtt visszafordulnánk mindig megállunk egy kis étteremnél, ahol közösen teázunk egyet a jellegzetes török pohárból, amiből állandóan isznak. Sőt külön öröm nekem hogy orrba-szájba adnak pisztáciát, míg otthon nagyon sokba kerül (pisztáciás Magnum-ot sem láttam még ami azt illeti).Utána visszaslattyogunk (van ilyen szó!!), majd általában éjjel 2 körül lefekszem. Igaziból az egész baromi laza, vagy ahogy ők mondják: „Türkish style!”:)

A kaját minden nap más önkéntesek főzik, de nagy ritkán a török koordinátorok is velünk esznek. Egyik nap ők csináltak egy hatalmas vacsit, jó volt úgy monitorozni hogy előtte bekajáltam tésztát sült krumplival és kenyérrel.

Ez a menetrend ezen a héten van csak így, jövő héten megyünk Konya-ba egy on-arrival training-re 1 hétre, utána pedig amikor visszajövünk a monitorozás kikerül a képből, és lesz más, amiről még fogalmunk sincs (mert türkish style:)

ELSŐ HÉT – „You are very handsome!”

A hét közepén elmentünk a teknős kórházba Mersinbe. Bepréselődve a kék furgonba miközben bömböl a zene, de nem ez a lényeg:) A kórház pár méterre van a tengertől, megmutatták a műtős szobákat, de a legjobbak azok a kis tartályok voltak, amiben a beteg teknősök lábadoznak, mielőtt visszaengedik őket a tengerbe. Vagy egy tucat teki volt ott, a legtöbb hatalmas, nagyon jó élmény volt ennyi óriási teknőst látni. Ráadásul olyan jól köszöntem ott törökül, hogy amíg nem mondtam meg hogy Magyarországról jöttem, addig azt hitték török vagyok:P Visszafelé megálltunk egy régi település romjainál, de akik ismernek tudják mennyire utálom a több ezer éves történelmi helyeket:P

 Bulihangulat az úton:)

 Lábadozó teki

Hatalmas lábadozó teki:)

Teki simogatás:P

Ezen a héten az elsődleges dolgunk az volt, hogy felkészüljünk a pénteki versenyre, amit egy helyi iskolai diákjainak szerveztünk. Készültünk kincsvadászattal, ahol általunk festett köveket kellett megtalálni, keresztrejtvénnyel (nem volt egyszerű egy török keresztrejtvényt megszülni de megbirkóztam vele:), homokteknős építéssel a tengerparton (merthogy az iskola kb. 200 méterre van a parttól), és hasonló feladatokkal. Egész héten rajzoltunk festettünk vágtunk, úgy készültünk a péntek délutánra. Csütörtökön megnéztük az iskolát, kipróbáltam az igazgatóiban a török kávét (amúgy sem szeretem a kávét, és a török változatban bent hagyják a zaccot is, szóval… :D), mondtuk az igazgatónak hogy 6 db 5 fős csapatot szeretnénk, és pár gyerek jöhet szurkolni ha szeretne. Aztán késő éjjelig készültünk a másnapra.

Na már most nehéz lenne elmagyarázni milyen volt ez az egész… Kazanli egy kis falu, az itteni gyerekek nem igazán látnak európai arcokat, de még így sem számítottam ilyenre. Ahogy beléptem az iskolaudvarra mélyenszántó gondolataimba merülve, elkezdtek felém rohanni a gyerekek. Először megkérdezték a nevem (mindig egyszerre 3-4-en, biztos ami biztos), aztán kezet fogtak velem, és közben mondták az ő nevük (volt aki később megkérdezte hogy emlékszem-e a nevére, merthogy ő emlékszik az enyémre:D). Mindegyik gyerek vállon akart veregetni vagy csak egy pacsit akart, és fél perc után fürtökben lógtak rajtam, konkrétan alig tudtam sétálni. Állandóan jött a „what is your name? what is your name?”, ha nem mondtam el százszor akkor egyszer sem. A második leggyakoribb mondat a „you are very handsome” volt, de ehhez nem fűzök kommentet:P Aztán valamelyik megkérte hogy írjam rá a nevem a kezére, és onnan elszabadult a pokol. Délután legalább száz kezet írtam alá (de pl. táskát is), egyszerre 15-en dugták a karjuk az orrom elé. A legjobb mégis az volt, hogy amikor aláírtam egy kezet, a tulajdonosa visszahúzódott a tömegből hogy odaengedjen mást, és örömében a levegőbe bokszolt. Ha egy kislánynak szívecskét is rajzoltam a nevem mellé, akkor iszonyatosan elpirult és nevetve mutogatta a barátnőinek. Nem tudom hogy ők voltak-e boldogabbak hogy ott van a nevem a karjukon, vagy én hogy így örülnek neki, de a lényeg hogy mindannyiunkat feldobott. Így lettem én a „most famous” önkéntes:)

 Az általam festett kövek:P

Fejtik a rejtvényem:)

Egyszerre csak egy hölgyeim!

Kaplumbaga!!!

A verseny sem úgy zajlott ahogy terveztük, nagyjából követni sem tudtam hogy melyik az az 5 gyerek épp aki az aktuális csapatot alkotja az állomásomon, mert minden gyerekre még jutott 4 amelyik hangosan szurkolt. Többet voltam tolmács nélkül mint tolmáccsal, de derekasan küzdöttem igénybe véve szuper homemade szótárfüzetem:) Az eredményhirdetés után a gyerekek csokit kaptak, majd további 30 autogram, pacsi és fotó után felsorakozott az egész iskola az udvaron. Fura volt látni hogy az állandóan nyüzsgő gyerekek hirtelen elcsendesedtek, egyszerre toppantottak a lábukkal mint a katonák, felhúzták a zászlót majd együtt énekelték a himnuszt.

Este a monitorozás után a sikeres napot megünnepelve az étteremben ettünk mindenféle gyümölcsöt a szokásos pisztácia-mogyoró-mandula trióval, majd megkóstoltuk az Oroszlán könnyének nevezett itókát, ami egy 45%-os Uzo-hoz hasonlító mentás ital, amit felöntenek vízzel, és ettől fehérré válik. És így kapta az Oroszlán könnye nevet. Hát én is megkönnyeztem. Utána megtanultunk pár török táncot és fél 3-ig nyomtuk, elég szép megkoronázása volt a napnak:)

Nehéz igaziból ezt szavakba önteni, és talán unalmas is lenne elolvasni, de ez volt életem egyik legnagyobb élménye. Otthon is szerveztem néhány rendezvényt munkámból kifolyólag, azt is főleg gyerekeknek, de azok sehol sem voltak ennek a hangulatához képest, ehhez a lelkesedéhez képest. Aki nem látott török kisgyerekeket az még nem járta meg a bébiszitterkedés poklát, de aki szereti a gyerekeket, annak ez nagyon nagy élmény (ez lennék én). Remélem sok ilyet szervezünk még a hátralévő időben.

KONKLÚZIÓ

A hely tovább is szuper, sőt egyre jobb. A török koordinátorokat első ránézésre akár ijesztőnek is mondhatnám, de amikor elkezdünk hülyéskedni meg nevetni akkor olyanok, mint a gyerekek, még ha 15-20 évvel idősebbek is mint én. Az olaszok sem teljesen százasok, a kedvencem ha valamelyikük csinál valami hülyeséget, és egy másik egy 2 perces levegővétel nélküli olasz mondatot vág a fejéhez. És állandóan énekelnek, nem mintha engem félteni kéne:D Az ország energiatakarékos, mondták első nap hogy a melegvíz is napenergiával működik. Kicsit csodálkoztam hogy egy ilyen apró helynek honnan van napkollektora, de aztán kiderült hogy a napenergia azt jelenti, hogy a tetőn lévő vízzel teli tartályok felmelegednek a napon:D Ahogy a buszon is a nyitott ajtó a légkondi. A vezetési stílus sem igazán európai, a zebrán akkor is áthúznak ha már majdnem átértél, neked kell félreugrani. A múltkori buszvezető például meg annyira belemerült az e-mailjei olvasásába, hogy konkrétan 5-10 km/h-ra lassítottunk le az út közepén. De legalább mindenki ott száll le ahol akar, csak kikiabál a sofőrnek és az megáll. Összességében azt mondanám a török vezetési stílusról, hogy a dudát többet használják, mint a féket:)

Nagyon élvezek itt lenni, és igyekszem nem gondolni arra mennyire hiányzik pár ember (és háziállat:) De addig is amíg újra látjuk egymást, addig is üdvözlet innen a Földközi-tenger partjáról;)

Csapjunk bele!

ELŐZMÉNYEK

Régi álmom (álmaim) váltak azzal valóra, hogy most itt lehetek. Egyrészt szeretem az állatokat (elég megnézni a legjobb barátaim), szerettem volna kicsit önálló lenni, távol otthontól, és nem mellesleg világot látni, így ez a projekt tökéletesnek tűnt. Nem hittem volna de kiválasztottak erre a 2 hónapos törökországi környezetvédelmi programra, 3 magyar, 1 bolgár, és 3 olasz önkéntes mellé. Az eredetileg november 21-én záródó projektet kitoltam november 27-ére, és a fennmaradó egy hetet Isztambulban szándékozom eltölteni a kilátogató kedves barátaimmal.

UTAZÁS

A legtöbb ember azt mondja szeret utazni. Szerintem ez nem igaz. Szerintem a legtöbb ember nem utazni, hanem megérkezni szeret.

Én legalábbis mindenképp. Utam Törökországba elég körülményesen vezetett. Budapestről átrepültünk Zürichbe (ez csak annyiban érte meg, hogy átrepültünk az egész Alpok felett, és gyönyörű volt), onnan tovább Isztambulba, vízumvásárlás, útlevél ellenőrzés, Burger King, várakozás, és újabb becsekkolás után pedig tovább repültünk Adanába. Ez már belföldi járat volt, szóval kijelenthetem hogy a repülőn végig TÖRÖK-ÜLÉSBEN ültem (bocsi). Ezen a gépen is ablak mellé szólt a jegyem, így kedvesen megkérdem a helyemet elbitorló, ránézésre 130 kilós török úriembert hogy üljön el onnan. Igaziból ezt hamar meg is bántam, miután kiderült hogy a fél famíliája is vele utazik, én meg köztük. Hát nem mertem elaludni. De odaértünk Adanába, onnan pedig egy 40 perces buszút után Mersin-be (ami alatt összebarátkoztam egy török férfival, úgyhogy már tudom mennyit keresnek a tesitanárok Törökországban, és hogy mennyire volt közös döntés a feleségével a gyerekeik neve). Mersin-ben a Kleopátra kapunál felszedett minket Yusuf, az egyik helyi koordinátor, egy menő kék furgonnal, amit teleragasztottak teknőcös képekkel. További 20 perc autókázás után megérkeztünk Kazanli-ba, ami egy kis falu, és 2 hónapos tartózkodásom központja. Itt egy kis étteremben találkoztunk Seyhan-nal és Salim-mal, a másik két koordinátorunkkal, és egy rövid teázás után eljöttünk a szállásunkra, nagyjából este 11 körül vagy még később. Tekintve hogy reggel 8-kor már bőven a reptéren voltam, azt mondhatom hogy hosszú nap volt:D

Nagyon szokott idegesíteni amikor valaki telenyomja az internetet a repülőből fotózott képekkel, de ez tényleg szép:P

2 lakásra vagyunk osztva, 4-4 önkéntes, a 2 lakás egymástól kb. 20 méterre van. Az egyik lakásban van a konyhai és az internet (azaz a közösségi élet), a másikban én:D Amit amúgy nem bánok, egyrészt mert akkor nálunk nincs nyüzsi és nyugodtan alhatok, másrészt mert az ablakom az 50 méterre lévő tengerre néz. Este nem igazán látni, csak hallani ahogy morajlik, de reggel gyönyörű, ahogy kinézek az ablakon és az egész táj a víz kékségébe vész (azta, érik egy irodalmi Nobel-díj). Első éjjel még betereltem egy a parton kószáló rákot a vízbe, csak hogy szóljon a haverjainak hogy megjöttem:P

Kilátás az ablakból

ELSŐ NAPOK

Az első itteni teljes napunk vasárnap volt ami szabadnap, úgyhogy az előző éjjeli hosszú tengerparti séta után végre meg is mártóztam a vízbe (ami legalább 27-28 fokos), aztán megkerestük a falu központját, ami mint kiderült egy kisbolt és egy zöldséges. De jó volt kiülni a partra egy könyvvel, vagy csak zseblámpával bóklászni a sötétben a parton. Az ebédet én sütöttem, fogalmam sincs milyen fűszert tettem a húsra de jó illata volt, és mindenki túlélte.

Miután utánunk egy nappal vasárnap éjjel az olaszok is megjöttek és teljes lett a csapat, elmentünk hétfőn Mersinbe városnézésbe. Az egész napos városnézés és tengerparti séta után este visszajöttünk Kazanliba, és kimentünk monitorozni a tengerpartra. Ez nagyjából azt jelenti, hogy zseblámpával kajtatunk a parton, hátha látunk teknőst. Az évnek ebben a szakaszában ehhez már nagyon szerencsésnek kell lenni, de még egy hétig minden este ki fogunk járni éjjel. A sétát egy közös teázással zártuk, aztán eltettük magunk keddre.

Mersin-i naplemente

Tesco express

Untitled:D

Nincs is jobb, mint éjjel egy döglött rákkal ijesztgetni a csajokat

Kedd már normális nap, beindul a rendszer, nagyjából kivonalozódik a további program. Délelőtt workshop-ot tartottunk, megbeszéltük milyen programokkal szeretnénk felhívni a környezetvédelemre a figyelmet a következő 2 hónapban. Tervezünk versenyt és előadást kisiskolásoknak, vicces angol nyelvleckét ovisoknak, flash mobot, és így tovább, meglátjuk mi lesz belőle:) Hétköznaponként felváltva van parttakarítás és nyelvtanulás, ma az utóbbi volt. Kicsit aggódtam milyen lesz angolról törököt tanulni, de eddig nem okozott problémát:)

Összességében elmondhatom az eddigiek alapján hogy nagyon jó itt, az idő napközben 30 fok körül van, este is elég a rövid gatya, a török mentorok nagyon kedvesek és a többi önkéntes is jófej. Még egy futást is beiktattam ma délelőtt pedig nem nagyon szeretek futni, de a tengerparton valahogy nem okozott problémát pár km:P Igyekszem nem túl részletesen (azaz unalmasan) írni, remélem lesz miről:)