NAPI MENÜ

Na hol is tartottam…

Többen is kérdeztétek hogy tulajdonképpen mit is csinálok a nap 24 órájában, és igaziból ez egy logikus kérdés, szóval kezdem ezzel. Felkelek 10 körül, utána megreggelizek 11-ig, amikor is elkezdődik a workshop (ha elkezdődik, a törökök nem a pontosságukról híresek). A workshop-on megtervezzük mit csinálunk következőnek, konkrétan ezen a héten végig a pénteki verseny lebonyolítására készültünk (de erről mindjárt pár sorral lejjebb). Ez tart kb. 1-ig, de ez sincs kőbe vésve, utána ebéd, 4-től 6-ig pedig vagy török nyelvlecke, vagy parttisztítás. Eddig úgy jött ki a lépés hogy parttisztítás nem volt, de előbb-utóbb csak elkezdjük. Utána szabadidő, vacsi, és 9-kor megyünk monitorozni a tengerpartra, ami kb 1 körül ér véget. Ilyenkor 6,5-7 km-t sétálunk a parton teknősök után kutatva, bár kisteknősre már nincs esély. Ellenben annál több óriási döglött teknőst találtunk, amiket kivonszolunk a hullámtérből a homokba, megvizsgáljuk mi történt velük, aztán megjegyezzük hol vannak hogy majd nappal a biológusok megvizsgálhassák mitől pusztultak el. Legtöbbször lenyelnek valami műanyag cuccot, és ennyi pont elég ahhoz hogy meghaljanak:(

Sajnos sok ilyet találunk:(

Bár ez nem mindig vidám, azért a koordinátorok tudják hogy dobjanak fel minket. Néha játszunk valamit séta közben pihenésképp, vagy például tegnap az egyik koordinátor előrement pár száz métert, és hagyott nekünk pár üzenetet a homokba karcolva. Hát nem mindegyik volt teaparti mellé illő üzenet:D De vicces volt megtalálni őket ahogy mentünk előre:) Mielőtt visszafordulnánk mindig megállunk egy kis étteremnél, ahol közösen teázunk egyet a jellegzetes török pohárból, amiből állandóan isznak. Sőt külön öröm nekem hogy orrba-szájba adnak pisztáciát, míg otthon nagyon sokba kerül (pisztáciás Magnum-ot sem láttam még ami azt illeti).Utána visszaslattyogunk (van ilyen szó!!), majd általában éjjel 2 körül lefekszem. Igaziból az egész baromi laza, vagy ahogy ők mondják: „Türkish style!”:)

A kaját minden nap más önkéntesek főzik, de nagy ritkán a török koordinátorok is velünk esznek. Egyik nap ők csináltak egy hatalmas vacsit, jó volt úgy monitorozni hogy előtte bekajáltam tésztát sült krumplival és kenyérrel.

Ez a menetrend ezen a héten van csak így, jövő héten megyünk Konya-ba egy on-arrival training-re 1 hétre, utána pedig amikor visszajövünk a monitorozás kikerül a képből, és lesz más, amiről még fogalmunk sincs (mert türkish style:)

ELSŐ HÉT – „You are very handsome!”

A hét közepén elmentünk a teknős kórházba Mersinbe. Bepréselődve a kék furgonba miközben bömböl a zene, de nem ez a lényeg:) A kórház pár méterre van a tengertől, megmutatták a műtős szobákat, de a legjobbak azok a kis tartályok voltak, amiben a beteg teknősök lábadoznak, mielőtt visszaengedik őket a tengerbe. Vagy egy tucat teki volt ott, a legtöbb hatalmas, nagyon jó élmény volt ennyi óriási teknőst látni. Ráadásul olyan jól köszöntem ott törökül, hogy amíg nem mondtam meg hogy Magyarországról jöttem, addig azt hitték török vagyok:P Visszafelé megálltunk egy régi település romjainál, de akik ismernek tudják mennyire utálom a több ezer éves történelmi helyeket:P

 Bulihangulat az úton:)

 Lábadozó teki

Hatalmas lábadozó teki:)

Teki simogatás:P

Ezen a héten az elsődleges dolgunk az volt, hogy felkészüljünk a pénteki versenyre, amit egy helyi iskolai diákjainak szerveztünk. Készültünk kincsvadászattal, ahol általunk festett köveket kellett megtalálni, keresztrejtvénnyel (nem volt egyszerű egy török keresztrejtvényt megszülni de megbirkóztam vele:), homokteknős építéssel a tengerparton (merthogy az iskola kb. 200 méterre van a parttól), és hasonló feladatokkal. Egész héten rajzoltunk festettünk vágtunk, úgy készültünk a péntek délutánra. Csütörtökön megnéztük az iskolát, kipróbáltam az igazgatóiban a török kávét (amúgy sem szeretem a kávét, és a török változatban bent hagyják a zaccot is, szóval… :D), mondtuk az igazgatónak hogy 6 db 5 fős csapatot szeretnénk, és pár gyerek jöhet szurkolni ha szeretne. Aztán késő éjjelig készültünk a másnapra.

Na már most nehéz lenne elmagyarázni milyen volt ez az egész… Kazanli egy kis falu, az itteni gyerekek nem igazán látnak európai arcokat, de még így sem számítottam ilyenre. Ahogy beléptem az iskolaudvarra mélyenszántó gondolataimba merülve, elkezdtek felém rohanni a gyerekek. Először megkérdezték a nevem (mindig egyszerre 3-4-en, biztos ami biztos), aztán kezet fogtak velem, és közben mondták az ő nevük (volt aki később megkérdezte hogy emlékszem-e a nevére, merthogy ő emlékszik az enyémre:D). Mindegyik gyerek vállon akart veregetni vagy csak egy pacsit akart, és fél perc után fürtökben lógtak rajtam, konkrétan alig tudtam sétálni. Állandóan jött a „what is your name? what is your name?”, ha nem mondtam el százszor akkor egyszer sem. A második leggyakoribb mondat a „you are very handsome” volt, de ehhez nem fűzök kommentet:P Aztán valamelyik megkérte hogy írjam rá a nevem a kezére, és onnan elszabadult a pokol. Délután legalább száz kezet írtam alá (de pl. táskát is), egyszerre 15-en dugták a karjuk az orrom elé. A legjobb mégis az volt, hogy amikor aláírtam egy kezet, a tulajdonosa visszahúzódott a tömegből hogy odaengedjen mást, és örömében a levegőbe bokszolt. Ha egy kislánynak szívecskét is rajzoltam a nevem mellé, akkor iszonyatosan elpirult és nevetve mutogatta a barátnőinek. Nem tudom hogy ők voltak-e boldogabbak hogy ott van a nevem a karjukon, vagy én hogy így örülnek neki, de a lényeg hogy mindannyiunkat feldobott. Így lettem én a „most famous” önkéntes:)

 Az általam festett kövek:P

Fejtik a rejtvényem:)

Egyszerre csak egy hölgyeim!

Kaplumbaga!!!

A verseny sem úgy zajlott ahogy terveztük, nagyjából követni sem tudtam hogy melyik az az 5 gyerek épp aki az aktuális csapatot alkotja az állomásomon, mert minden gyerekre még jutott 4 amelyik hangosan szurkolt. Többet voltam tolmács nélkül mint tolmáccsal, de derekasan küzdöttem igénybe véve szuper homemade szótárfüzetem:) Az eredményhirdetés után a gyerekek csokit kaptak, majd további 30 autogram, pacsi és fotó után felsorakozott az egész iskola az udvaron. Fura volt látni hogy az állandóan nyüzsgő gyerekek hirtelen elcsendesedtek, egyszerre toppantottak a lábukkal mint a katonák, felhúzták a zászlót majd együtt énekelték a himnuszt.

Este a monitorozás után a sikeres napot megünnepelve az étteremben ettünk mindenféle gyümölcsöt a szokásos pisztácia-mogyoró-mandula trióval, majd megkóstoltuk az Oroszlán könnyének nevezett itókát, ami egy 45%-os Uzo-hoz hasonlító mentás ital, amit felöntenek vízzel, és ettől fehérré válik. És így kapta az Oroszlán könnye nevet. Hát én is megkönnyeztem. Utána megtanultunk pár török táncot és fél 3-ig nyomtuk, elég szép megkoronázása volt a napnak:)

Nehéz igaziból ezt szavakba önteni, és talán unalmas is lenne elolvasni, de ez volt életem egyik legnagyobb élménye. Otthon is szerveztem néhány rendezvényt munkámból kifolyólag, azt is főleg gyerekeknek, de azok sehol sem voltak ennek a hangulatához képest, ehhez a lelkesedéhez képest. Aki nem látott török kisgyerekeket az még nem járta meg a bébiszitterkedés poklát, de aki szereti a gyerekeket, annak ez nagyon nagy élmény (ez lennék én). Remélem sok ilyet szervezünk még a hátralévő időben.

KONKLÚZIÓ

A hely tovább is szuper, sőt egyre jobb. A török koordinátorokat első ránézésre akár ijesztőnek is mondhatnám, de amikor elkezdünk hülyéskedni meg nevetni akkor olyanok, mint a gyerekek, még ha 15-20 évvel idősebbek is mint én. Az olaszok sem teljesen százasok, a kedvencem ha valamelyikük csinál valami hülyeséget, és egy másik egy 2 perces levegővétel nélküli olasz mondatot vág a fejéhez. És állandóan énekelnek, nem mintha engem félteni kéne:D Az ország energiatakarékos, mondták első nap hogy a melegvíz is napenergiával működik. Kicsit csodálkoztam hogy egy ilyen apró helynek honnan van napkollektora, de aztán kiderült hogy a napenergia azt jelenti, hogy a tetőn lévő vízzel teli tartályok felmelegednek a napon:D Ahogy a buszon is a nyitott ajtó a légkondi. A vezetési stílus sem igazán európai, a zebrán akkor is áthúznak ha már majdnem átértél, neked kell félreugrani. A múltkori buszvezető például meg annyira belemerült az e-mailjei olvasásába, hogy konkrétan 5-10 km/h-ra lassítottunk le az út közepén. De legalább mindenki ott száll le ahol akar, csak kikiabál a sofőrnek és az megáll. Összességében azt mondanám a török vezetési stílusról, hogy a dudát többet használják, mint a féket:)

Nagyon élvezek itt lenni, és igyekszem nem gondolni arra mennyire hiányzik pár ember (és háziállat:) De addig is amíg újra látjuk egymást, addig is üdvözlet innen a Földközi-tenger partjáról;)